Megint álmodtam...

Ott voltatok Ti mindketten. Te aki a vég voltál, Te aki a kezdet lehettél volna. Egy szakadék szélén álltam. Lenéztem és lent csak a sötétséget láttam. A véget nem érő sötétséget. Megfordultam és ott álltatok egymás mellett, velem szemben. Éreztem az illatotokat, néztelek benneteket. Boldognak tűntetek, bár a szemetekben volt valami furcsa és fájdalmas csillogás. Nevettetek, de a lelketek legbelül sírt. Majd a hátatok mögül, elő lépett a szellemlány. Az arca most is titok maradt. Odajött hozzám, és meglökött. Én hanyatt lezuhantam a szakadék pereméről a mély sötétségségbe, és zuhanás közben halottam a nevetéseteket. Senki sem nézett utánam. Csak zuhantam a feneketlen sötétségbe. Majd felébredtem. 

Péntek van végre. Nem hiányzom senkinek sem, nem vagyok már fontos. De péntek van. Ma csak magamnak élek, este irány a város...Féktelenül, úgy, mintha az utolsó éjaszaka lenne. 

Hátha újra érezhetem azt ami életban tart....