Mikor azt hiszed mindent tudsz... Hát nem...
Hétfő reggel van. Itt ülök az irodában, és gondolkodom. Gondolkodom ezen az éjszakán, volt-e olyan pillanat amit megbántam azóta így vagy úgy. Bármennyiszer végig pörgetem az eseményeket az agyamban, ugyanarra a döntésre kell jussak: egyetlen percét sem bánom. És nem is fogom.
Ez a péntek alapvetően egy rakás szarnak indult. Általában már délelőtt pörgök, várom az éjszakát mindentől jobban. Hát most nem, igaz éppenhogy csak, de depressziós voltam. Menni akartam, újra élni, de nem volt kivel, még ha lett is volna valahova (igaz, tervben volt pár hely) egyedül meg semmi kedvem sem volt. Így telt a nap, mint bármelyik szürke és unalmas hétköznap. Majd...
Ebéd után rám írt egy lány barátom. Ugyan, mit csinálok este, mert látta hogy a közösségi oldalon jelöltem egy belvárosi eseményt ahova ő is menne, de nincs kedve egyedül. Mehetünk kocsival is akár, gyógyszert szed, nem ihat, de azért menni akar. Vonakodva bár - addigra kurvára elment a kedvem az esti mulatságtól - igent mondtam, megbeszéltük, hogy este hét órakor felvesz otthon és megyünk. A délután is unalmasan telt, valahogy nem vártam ezt az éjszakát. Azért előtte, hat óra körül elkezdtem alapozni, nehogy már úgy menjek be a belvárosban, hogy semmit sem iszom. Az nem én lennék...
A megbeszéltek szerint jött is értem, beültem a kis két személyes szarjába és elindultunk. Végig beszélgettünk mindenféléről, közben iszogattam. Meséltem neki mik történtek velem mostanában, meséltem neki a lányról, aki tulajdonképpen már le sem szar, pedig azt hittem lehet valami hosszabb távú akármi is köztünk. Persze tőle is megkaptam a "nem vagy te normális bazmeg" rövid és velős véleményt. Igaza is van, de hát ilyen az élet.
Beértünk a szórakozóhelyre, megvettem a jegyeket, meg italt magamnak, lassan kezdődött a koncert. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, kezdett végre jobb kedvem lenni, kezdtem végre érezni a "péntek" hangulatát. Majd a pultnál megláttam egy lányt. Ő egy tavaly nyári kalandom volt, párszor együtt voltunk, de nem éreztem semmit iránta, nem volt jobb egy maximum közepes szintű, "motorostalálkozón hajnalban", numeránál. Meglátott, odajött köszönni, rácsodálkozva, mit keresek éppen ott, és akkor. Hát ilyenek a véletlenek. Velünk maradt, mint kiderült egyedül jött, így hármasban folytattunk az iszogatást és a bulit tovább.
Majd tizenegy óra felé üzenet a telefonomon: Merre vagy?
Tőle. Magától a végtől, így csak simán egyszerűen. Válaszoltam, hol vagyok, megírva azt is ha menni akar ma bárhova is, ide ne, mert lassan én is lelépek, koncertnek vége, az emberek meg kezdenek elfogyni. Akkor hova menjünk? Jöttek az ötletek, majd megállapodtunk, hogy a kedvenc helyemre, ha ott lesz Ő is benézek hazafelé, mástnem egy cigire meg egy italra. Ebben maradtunk. Ezt a tényt közöltem a lányokkal, akivel mentem, persze, semmi gond, majd szoljak hol tegyen ki hazafelé, ám a másik... akivel találkoztam ott...
Én vagyok a világ kibaszott utolsó söpredéke, hogy nekem meg mindig az a rohadt kurva kell. (hozzá tartozik, hogy ŐT mindegyik lány ismeri, hiszen ugyanazon világban mozgunk mindannyian, és ha nem is beszélgettünk soha sem arról ami köztünk történt, volt pár buli, ahol mindez látható volt, mikor elfelejtettünk néha "viselkedni") Pedig ő CSAKIS miattam jött ma ide, csak ezért vett ki egy lakást a másik utcában, mert látta a közösségi oldalon, hogy részt veszek az eseményen. És ő szeret engem...Satöbbi satöbbi. Mindezt sírva, ordítva, a szórakozóhely közepén...
Most volt elég. Senkinek semmilyen elszámolással sem tartozom, semmiről. Szóltam a söfőrömnek most indulunk, gyerünk a kocsihoz. Otthagytam hát a picsába. Nem is tudom mit gondolt. Ez akkoriban mikor volt is köztünk valami, sem volt több egy-két részegen hajnalban sátorban dugásnál, ráadásul még a közepes szintet sem ütötte meg. Kb. semmit sem jelentett, meg most sem jelent. Beültünk a kocsiba és elindultunk. Közben a lány barátom, aki vezetett megjegyezte halkan: Az remélem átjött bazmeg, hogy ez halálosan szerelmes beléd. A válasz pedig rövid volt és tömör: Leszarom. Én meg nem belé....
Megérkeztük a szórakozóhely elé. Kiszálltam a kocsiból, megköszönve az esét és a fuvart. Még a lelkemre kötötte, ha nincs kivel hazamenni nyugodtan hívjam, jön értem. Megköszöntem a lehetőséget és elbúcsúztunk. Rá körül belül három percre ő is megérkezett. Majd szomorúan láttuk, hogy a hely ZÁRVA VAN. A kedvenc helyem, péntek éjszaka negyed egykor. Ilyen nincs, mi történik itt... Leültünk egy padra, elkezdtük meginni a piát amit magával hozott, és számbavettük a lehetőségeket, mit lehet még kihozni ebből az éjszakából. Egy közeli szórakozóhely mellett döndöttünk, ami réges régen, mikor még nem költözött ki a belvárosból, mindkettőnk első számú kedvence volt. Hívtam egy taxit és odamentünk.
Buli már nem volt, de kocsma szintem még működött a hely, hálisten. Kértem két italt, majd leültünk beszélgetni. Önlött belőlünk a szó. Beszélgettünk mindenről, röhögtünk, hülyéskedtünk. Majd eljött az a pont mikor úgy gondoltam elmesélem neki. Elmesélek neki mindent a lányról, aki a vég kezdete lehettet volna, És belekeztem a történetbe, egészen attól a szeptemberi naptól kezdve egészen a végéig. Szó szerint mindent, mi mikor és hogy kezdődött, és hova tartott. És hogy lett vége, mert egy fasz voltam, és le sem vagyok szarva hetek óta. Végig hallgatta, érdemben semmire sem reagált. Láttam, hogy kibaszottul fáj neki. Majd megköszönte az őszinteségem, és ő is bevallott valamit, ami még tavaly nyáron történt, mikor még így, vagy úgy de azért valahol együtt voltunk. Fura volt, de nem fájt. Talán azért nem mert már nem úgy érzek iránta, mint régen, illetve azért sem, mert tudtam ki ez a srác, csak tényszerint nem tudtam, hogy történt vele több is mint kellett volna, csak éreztem. Ekkor jött a pultos, hogy utolsó kör. Ez a hely is zár....
Vettem még 2 italt magunknak majd kiültünk a hely kertjébe a csepergő esőbe. Itt még le lehet ülni kicsit, ha maga a hely zárva is van. Beszélgettünk tovább. Majd szemben ülve vele, a szemembe nézett és közölte: "Itt is vége mindennek. Menjünk hozzám. Pia van, meleg van, még nincs kedvem aludni. Okés?" Mondtam persze hogy okés, nekem sincs még kedvem hazamenni, korán van még. Majd: "Kérdezhetek még valamit?" Persze, hogy igen.
És feltette a kérdést. Mi lenne ha csak barátilag, de ha már úgy is hazamegyünk hozzá, egy szex-el fejeznénk be a mai éjszakát. Mindeközben mélyen a szemembe nézett és újra ott volt az. Amiért évekig megőrültem. Ott volt a szemében az AKARLAK TÉGED! Mindennél jobban kellesz nekem ma éjjel. Nekem ez elég volt. Felrobbant tőle a lelkem, valami olyan érzés jött újra, mint amikor még a lány szemében láttam ezt sok héttel ezelőtt. Megköszöntem a vissza nem térő lehetőséget és közöltem, hogy NEM. Nincs szex barátilag. Ez hülyeség. Az egyik fél mindig visz érzelmeket a dologba. De én már nem akarok, és nem is tudok, lezártam akkor ott azon a bulin magamban ezt. De iszogatni szívesen megyek, ha az ajánlat ezen része még áll. Láttam, hogy fáj. De elfogadta, hívtunk egy taxit és hazamentünk hozzá.
Hazaértünk, raktunk be zenét, ittunk és beszélgettünk reggel hatig. Sajnos igen kényes témákat is érintettünk, bár itt már homályosak az emlékeim, de mintha előjött volna az "újra együtt, de végleg, és csak mi" témája is. Pedig ezek részemről nem opciók, meg igazából sosem voltak azok. Ezeket a témákat betudom az addigra elfogyasztott iszonyúan sok piának. Majd miután én már nem tudtam többet inni, sőt egy nagy részétől a piának meg is szabadultam a vécén, lefeküdtünk aludni a nappaliban a kinyitott kanapéra. Velem akart aludni. Összebújva, mint ahogy régen, még akkor is ha még egy csók sem csattant el egész éjszaka köztünk. És így aludtunk. összebújva átölelve egymást. Mint BARÁTOK.
Összesen két órát. Nyolckor felkeltünk, dolga volt reggel. Kivitt a vasút állomásra kocsival, kiszáltunk, megöleltük egymást és elköszöntünk. Ez így volt helyes, így volt rendjén. Én már nem őt szeretem, hiába is lesz örökké fontos, és hiába is lesz örökké az életem és a mindennapjaim szerves és nélkülözhetetlen része.
Felültem a vonatra, és jött az érzés. Aztakurva, ez az éjszaka megint olyan volt, mint amiért igenis érdemes élni. Csak egyetlen dolog hiányzott belőle. Nem azzal töltöttem, akivel alapvetően akartam , aki hiányzik, és aki magasról le sem szar. De legalább újra kicsit, ha csak 2 percre is, félisten lehettem, mikor belenéztem azokba a csillogó szemekbe. Ez vigasztal kicsit, és felpörget. Azóta a hatása alatt vagyok.
És most hogy itt ülök az irodában, és százszor végiggondolva sem bántam meg az éjszaka egyetlen percét sem, úgy érzem semmit sem hagytam ki, jól vagyok. És várom a szombati bulit, még ha egyedül is kell mennem.
Csak a lány hiányzik. A véletlenszerű látogatásai, a mosolya, a dobozos kólák amiket együtt ittunk. Hiába a sors egy geci. Majd túl leszek rajta is egyszer talán...
